A dán meseíró és költő, Andersen tiszteletére a Meseírás napjának, és Nemzetközi Gyerekkönyv Napjának választották Andersen születésnapját, a mai napot, április másodikát, hogy megszerettessék a gyerekekkel az olvasást, és a könyveket.
Talán kevesen tudjátok, hogy bizony Andersen is autizmus sprektumzavarral élt. Bár életében az 1800-as években az autizmus fogalma még nem létezett, a híres meseíró több jellemző tünetet is produkált.
Nyomornegyedben töltött keserű gyermekkora, nélkülözésekkel teli, zűrös családi háttérre alaposan rányomta a bélyegét a személyiségére, aki nyakigláb termetével, nőies hangjával és csúnya arcberendezésével gyakran vált gúnyolódás céltáblájává.
Gyermekként Shakespeare összes művét kívülről megtanulta, és a saját maga által készített fabábukkal a saját bábszínházában játszotta el ezeket.
Diszlexiával küzdött. Bár olvasni tökéletesen tudott, írott szövegei hemzsegtek a helyesírási hibáktól. Kiadói javították ezeket, de a stílusán nem változtattak – ez is hozzájárult meséinek tartós sikeréhez.
„Rendkívül okos gyermeknek tartottak – írja önéletrajzában -, aki nem sokáig élhet…Majdnem sohase jöttem össze más gyermekekkel. Még az iskolában se vettem részt játékaikban, inkább benn üldögéltem. Otthon volt elegendő játékom, melyet apám készített. Legnagyobb örömöm abban leltem, hogy babaruhákat varrtam, s kifeszítettem anyám kötényét a fal és két rúd közé, egy ribiszkebokor elé, melyet én ültettem az udvarban, s így tekintettem a verőfényben ragyogó levelekre. Különös, álmodozó gyermek voltam, gyakran görcsösen behunyt szemekkel járkáltam, végül azt is hitték, hogy rosszul látok, pedig ez az érzékem különösen ki volt fejlődve… Jámboran, babonákban nevelkedtem föl.”
Álmodozó különc természetét és irodalmi lelkesedését megvetéssel és közönnyel fogadta a környezete, ezért gyerekkorától kezdve kívülállónak, kiközösítettnek érezte magát. Felnőtt korában is megőrizte gyermeki szemléletét, nem igazán találta a helyét a felnőttek világában, sohasem nősült meg, igazi barátai nem voltak, igazi otthona sem volt sokáig. Egyik legismertebb meséjének A rút kiskacsának főhősét is saját sorsáról mintázta.
Vajon miért olyan népszerűek még ma is szomorú, olykor komor hangulatú happy end nélküli meséi : A kis hableány, A rendíthetetlen ólomkatona, A hókirálynő, A fülemüle, A király új ruhája, A csalogány, A kis gyufaáruslány?
Talán azért, mert ő maga is gyermek maradt, és gyermeki szemmel álmodozó, érzelmes, valószerűtlen világot teremtett, amelyben kikiáltja az igazságot, hogy az a császár, akit a felnőttek hajbókolva bámulnak mesterien szőtt, áttetsző ruhája miatt, meztelen.
„Andersen mesél, de sohase hazudik, nem szolgál édes cukrászhabbal kis közönségének, és nem gügyög neki összecsücsörített szájjal.”
Kosztolányi Dezső
Legyen a mai esti mesétek, egy Andersen klasszikus: A Rút kiskacsa, Molnár Piroska elődadásában, a Grundrekords terjesztésében.
