Körülbelül 20 éve egyre több olyan gyermek születik, aki más, mint akihez a szülők, pedagógusok hozzászoktak és amilyet elvártak. Ezekre a gyerekekre hosszú ideig, mint különleges egyedi esetekre tekintettek és ennek megfelelően bántak velük, mint olyanokkal, akik a “NORMÁLISTÓL” rendkívüli módon eltérnek. A megtapadt rugalmatlan gondolkodásból, vagy a tehetetlenségből adódóan az átlagtól eltérő gyermekek inkább hátrányba kerültek, minthogy különleges képességeiket felismerve értéknek tekintették volna. Ez évekre megpecsételte sorsukat, elvágva a kiteljesedés lehetőségétől őket.
Ma már nagy és egyre növekvő számukból adódóan egyre világosabban következik, hogy nem lehet egyedi esetként kezelni Őket. Egy új, a gyerekek alig ismert generációja születik.
Gyerekek, akik magas fokú érettséggel születnek. De épp annál fogva, hogy más, a felnőttek számára alig vagy rosszul értelmezett kommunikációs csatornán próbálnak közeledni, nagyfokú meg nem értettséggel találkoznak. Hatalmas szeretet impulzusaik gyakorta ellenállásba ütköznek, mivel a jelrendszer, amellyel közvetítik, annyira különbözik a megszokottól.
Mindez elégedetlenségek halmozódását hívja életre mind gyermekek oldalán, mind a szülők és nevelők oldalán. Ebből az értetlenség spirálból, aztán alig lehet kikecmeregni. Megszületnek a szóbeli és/vagy írásos megbélyegzések, diagnózisok. Tehetséges gyermekek, családok mennek tönkre.
Azt gondolom, hogy ma már nem hunyhatunk szemet létezésük fölött és anyaként, gyógypedagógusként mindennél fontosabbnak tartom, hogy megértsük Őket. “Munkám” során sok csepp jövevénnyel találkozom. Az első, ami az együttlétünk során feltűnt, a nagyon korai tekintetkontaktus. Ez még egy 2-3 hetes csecsemő esetében nem vezethető vissza a környezet hatására, ehhez túl rövid az idő. Ezeknek a gyerekeknek a tekintete nem egy baba tekintete. Hanem bármilyen különösen hangzik is, érett, öntudatos, bölcs emberé. Ezek a tekintetetek nem csak “néznek bele a világba”, hanem félreismerhetetlenül méltósággal szemlélik környezetüket. (Ez később is jellemző lesz a gyermek egész viselkedésére!) A tekintetük még valamit tartalmaz, egyfajta “keresztüllátást” a felnőttön. Olyan összekapcsolódás ez a felnőttel, ami a látlak Téged, értelek Téged-bizonyosságát tartalmazza, tartalmazhatja, ha figyelünk a gyermek jelrendszerére. Az értelek Téged azonban nem egyenlő a megértelek Tégeddel.
Kiváltképp, amikor a felnőtt hatalmi pozícióból kíván rendelkezni a gyermek érzéseivel, gondolataival.
Ezeknek a gyerekeknek kezdettől fogva egy saját, különleges karakterük van, amit TUDATOSAN KÉPVISELNEK IS- TUDJÁK KIK ŐK. A gyerekek egyre határozottabban mutatják meg sajátos egyéniségüket. Ez az átlagtól eltérő, határozott én-kifejezés előbb utóbb feltűnik a pedagógusoknak. Látják és oly sokszor panaszként megfogalmazva mondják el nekem. “Rettenetesen viselkedik”, “nincs türelme semmihez” rögtön ordít, ha valami nem az ő kedve szerint alakul” és még sorolhatnám a szidalmakat.
Ezek a gyermekek is tudják, hogy mások Ők, mint a “normálisak”, keresik egymás társaságát, kapcsolódnak egymáshoz. Az Őket nem értő közegben csakhamar peremhelyzetbe kerülhetnek, a “normális” társakkal ellenséges érzések állandósulhatnak. A keresztüllátás képességét bírva, továbbra is észlelnek mindent a felnőttekben és ezeket hamar és gyakorta “deviáns” módon kifejezésre is juttatják. Korán és tejes határozottsággal közlik, mit akarnak és mit nem.
Azt gondolom, nem tehetjük meg velük (sem), hogy egyszerűen utasítjuk Őket, sokkal elfogadhatóbb, ha megbeszéljük velük szándékunkat. Ha ezt nem tesszük, meg szívós ellenállásba ütközünk, a felnőtt-gyermek közötti kapcsolódás sérül, bizalmukat elveszítjük, és úgymond kezelhetetlenné válhatnak.
Sok gyerek az érett öntudat mellett magas intelligenciával is rendelkezik, folyékonyan írnak, olvasnak, mire iskolába kerülnek, viszont hamar elunják az órákat, nem képesek figyelni és ez hamar kiütközik magatartási és beilleszkedési problémákban is.
A többi gyerekkel, iskolai vagy óvodai közösségben való elfogadtatás is több érzékenységet, integrációs szemléletet kíván, sajnos a „normális” gyerekek nem minden esetben tudják megérteni és kezelni társaik „ másságát” és sajnos a szüleik is rosszul kommunikálnak velük ezekről a gyerekekről. A megbeszélést akkor is helyénvalónak tartom, ha életkoruknál fogva még intellektuálisan nem értik, mert akkor is megbecsültnek és méltányoltnak érzik magukat. A hiányzó intellektuális értést az érzelmi értés helyettesíti ilyenkor.Igazán már a legelejétől fogva másként kellene bánni ezekkel a gyerekekkel.
Mert azt gondolom, ha valaki már a kezdeteket elrontotta, és aztán foggal, körömmel ragaszkodik hagyományos, megszokott “módszereihez”, később a felnövekvő gyermekkel egyre nehezebb lesz együttműködnie. Ezeknek a gyerekeknek nem létezik olyan tekintély, ami a státuszból ered. Létezik azonban részükről a nagyrabecsülés és érdem által kivívott szeretet. Látom, hallom most sokak felháborodott felhorkanását: “Mit képzel ez a nő magáról! Még lovat is kellene adni ezek alá! Majd még én fogok magyarázgatni nekik!” Természetesen nem kell velem egyetérteni, megélt tapasztalataimat foglaltam össze abban a reményben, hogy segíthet a “nehezen kezelhető” gyerekek elfogadásában.
Nem hiszem, hogy elérhetünk náluk eredményt azzal, hogy “úgy teszünk mintha…” értenénk, elfogadnánk, támogatnánk őket. Minden hamisságot, minden arra irányuló kísérletet villámgyorsan átlátnak, visszautasítanak és elítélnek. Amit pozitívnak látnak az a nyíltság, a tévedések, hibák beismerése és a hitelesség. Viszont ha megnyertük a bizalmukat, a velük való kapcsolódás közvetlen, meghitt és egyszerű. Tökéletesen tudják, kinek mit lehet elmondani, kiben lehet bízni és kiben nem. Minden szemellenzősen ritualizált eljárást elutasítanak, és új utakat kutatnak, hogy valamit megtanuljanak, megvalósítsanak. Ha elveszítjük türelmünket és büntetésekkel próbálkozunk, legfeljebb a büntető személy talál elutasítottságra. A büntetést a tehetetlenség, alkalmatlanság jeleként értékelik. Annak, hogy a felnőttek nem tudnak velük összehangolódni…” nem tudnak velük bánni”. Ezek a gyerekek gyakran impulzívabbak, energiatöbblettel rendelkeznek, ezért sokszor diagnosztizálják Őket ADD-s, ADHD-s gyermekeknek.
Tény, hogy csak arra figyelnek, ami érdekli, Őket-ebben rendkívüli módon el tudnak mélyülni. Ha nem izgatja őket valami, hamar unatkozni kezdenek, nyugtalanok lesznek…” zavarni „kezdik környezetüket. Ezen kívül mindkét irányba nagyon érzékenyek, azzal is, ami őket, és azzal kapcsolatban is, ami embertársaikat érinti. Megértő, elfogadó közegben cselekedeteiket szeretet irányítja. Leginkább az a tapasztalat viseli meg őket, hogy másokat nem a szeretet vezérel.
Visszavonulnak, ha nem értik meg őket, fel vannak háborodva, ha valaki nyilvánvalóan nem szeretetből cselekszik. Összefoglalva, szeretnék rámutatni, illetve egyfajta iránymutatást adni a szülőknek, pedagógusoknak, iskolatársak szüleinek, hogy ezt az új sok esetben problémásnak ítélt generációt más szemmel kezdje el nézni, és fektessen hangsúlyt a megismerésre elfogadásra, nyílt kommunikációra, ezzel segítve ezeknek az érzékeny gyerekeknek az integrációjá
